Volt egyszer egy kislány, akit Miának hívtak, és imádott mozogni.
Szerette a sportokat, a ritmust, a sebességet és azt a szabadságérzést, ami mindezzel együtt járt.
Szívesen biciklizett, korcsolyázott, úszott és táncolt. Amikor mozgott, boldognak és szabadnak érezte magát.
Egy délután új biciklit kapott, és hosszú órákon át tekert a barátaival. Nevették, versenyeztek, és annyira jól érezték magukat, hogy észre sem vették, ahogy lassan esteledni kezd.
A fény egyre lágyabb lett, az ég színe megváltozott. Mia körülnézett, és rájött, hogy ideje hazafelé indulnia.
Lassított, és figyelmesebben kezdett tekerni, ügyelve az útra maga előtt.
Egyszer csak a kereke megcsúszott egy apró kövön. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és majdnem elesett.
De mielőtt a földre eshetett volna, egy nőstény oroszlán termett mellette. Erős volt és gyengéd egyszerre, és elkapta Miát, segítve neki, hogy megmaradjon az egyensúlya.
Mia nagyot lélegzett, majd felnézett. Az oroszlán szeme nyugodt és meleg volt.
– Semmi baj – mondta halkan. – Itt vagyok veled. Hadd kísérjelek haza, és a társad leszek útközben.
Mia elmosolyodott, és bólintott.
Egymás mellett indultak el hazafelé. Útközben halkan beszélgettek a napról, a gyors tekerésről és az új dolgokról, amiket Mia tanult.
Mia biztonságban érezte magát. Tudta, hogy nem kell sietnie, és nem kell félnie sem.
Amikor hazaértek, Mia megköszönte az oroszlánnak, hogy vele tartott.
Attól a naptól kezdve, amikor Mia mozgott, játszott vagy felfedezte a világot, tudta, hogy van valaki, akire mindig számíthat – valaki, aki mellette sétál, amikor szüksége van rá, figyel rá, és elkapja, ha elesne.
Mia egy igazi barátra talált az oroszlánban – valakire, aki közel marad, aki vigyáz rá, és aki mindig készen áll a játékra és a nevetésre is.