Zelda és a Bátorság Tündér
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Zeldának hívtak.
Zelda szerette a vizet. Szerette a csobbanást, a buborékokat, a kacagást… de mostanában valami megváltozott.
Az uszodában történt nemrég valami ijesztő. Egy kislány nagyon rosszul lett, és nagyot esett.
A felnőttek azonnal a segítségére siettek, mentőt is hívtak – és mindenki nagyon megijedt.
Azóta sok ovis szíve úgy dobogott, mint egy pici doboló nyuszi, amikor azt mondták:
– Ma úszás lesz!
Zelda szíve is dobogott. Főleg azért, mert egyszer ő is beteg volt, és akkor gyengének érezte magát.
A fejében egy gondolat újra meg újra visszajött, mint egy makacs kis szúnyog:
„Mi van, ha megint gyenge leszek? Mi van, ha én is elesek?”
Aznap, amikor megérkeztek az uszodába, Zelda megállt az ajtó előtt.
A lába nem akart mozdulni.
A torkában gombócot érzett, a kicsi szája lefelé görbült, és érezte, ahogy a szeme megtelik könnyel.
Ekkor a medence sarkában meglátott valamit.
Egy apró, pici buborékot.
De ez nem olyan buborék volt, mint egy szappanbuborék.
Ez… mintha világított volna.
És mintha suttogott volna.
– Szia, Zelda – susogta a buborék. – Én vagyok a Bátorság Tündér.
Zelda pislogott.
– Te… tudsz beszélni?
– Persze – nevetett halkan a buborék. – A bátorság néha így szokott megérkezni.
Csendben. Puhán. Szinte láthatatlanul.
Zelda odasúgta:
– Én most nem vagyok bátor. Én félek. Nagyon.
A Tündér kedvesen körbetáncolta a kislány kezét.
– Tudod mit? A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz.
A bátorság azt jelenti, hogy ha félsz, vagy bajban vagy, kérsz segítséget.
Zelda elcsodálkozott.
– De… mi van, ha későn szólok? Vagy nem hall meg senki?
A Tündér egy picit megállt, mintha gondolkodna.
– Akkor azt csináljuk, amit a bölcs úszók csinálnak. Lesz egy titkos tervünk. Három lépés.
És a Tündér a levegőbe rajzolta a három lépést, mintha csillámporral írná:
1) Megfigyeljük, mit üzen a testünk
– Zelda, a tested tud üzenni. Néha azt mondja: „Jól vagyok.”
Néha azt mondja: „Pihenni szeretnék.”
És néha azt mondja: „Szomjas vagyok.”
Ezek csak üzenetek. Nem ijesztések.
2) Mondunk egy bátor mondatot
– Legyen egy mondatod, amit bármikor mondhatsz:
„Szükségem van egy kis pihenőre.”
Vagy: „Most inkább leülök.”
3) Egy jel a felnőtteknek
– És most figyelj! Választunk egy jelet.
Ha így teszel a kezeddel (a Tündér mutatta: tenyér a mellkasra), az azt jelenti:
„Kérlek, nézz rám, segíts.”
Zelda kipróbálta a jelet. Tenyér a mellkasra.
Olyan volt, mintha azt mondaná: „Itt vagyok. Fontos vagyok.”
– És ha mégis baj lesz? – suttogta Zelda.
A Tündér finoman köré simult, mint egy meleg sál.
– Zelda, a felnőttek figyelnek. Most még óvatosabbak, és segítenek, ha szükséged van rá.
És te is okos vagy, mert most már tudod:
ha a tested üzen, te tudsz szólni.
Zelda nagyot sóhajtott.
Aznap először csak leült a medence szélére, belógatta a lábát, és megkérdezte a Tündért:
– Ugye itt maradsz?
– Mindig itt vagyok – felelte a Tündér. – Csak néha olyan pici vagyok, hogy csak a szívedben érzed, hogy itt vagyok.
Zelda mosolygott.
Aztán megcsinálta a három lépést:
Megfigyelte a testét.
Elmondta a bátor mondatát: „Szükségem van egy kis pihenőre.”
És megmutatta a jelét a felnőttnek.
A felnőtt odalépett, leguggolt hozzá, és azt mondta:
– Köszönöm, hogy szóltál. Ügyes vagy. Pihenünk egy kicsit.
És Zelda szíve megnyugodott.
Egyre magabiztosabb lett. Egyre bátrabb lett.
Mert a bátorság így nő:
kis lépésekkel, sok-sok kedves segítséggel.
És amikor Zelda végül csobbant egyet, a víz nem félelmet keltett benne, hanem mosolyt csalt az arcára.
A Bátorság Tündér pedig a fülébe súgta:
– Látod? A tested a barátod. A felnőttek a segítőid.
És te… te pedig nagyon ügyes vagy!