Padlás meséi – 2. rész
Ebéd végénél a három gyerek alig tudott nyugton maradni.
Lia olyan gyorsan kanalazta be az utolsó falatokat, mintha attól félne, mire végeznek, a padláson talált titok egyszer csak eltűnik. Viki hol a Nagyira, hol a Papára nézett izgatottan, Beni pedig már fél lábbal az asztaltól távol ült.
– Na jó – nevetett végül a Papa. – Ennyire nagy dolog az, amit találtatok?
– Igeeen! – vágták rá egyszerre.
– Akkor nincs más hátra – mosolygott a Nagyi. – Menjünk fel, majd utána elmosogatunk.
A padláslépcső most is nyekergett alattuk, de valahogy minden másnak tűnt, mint délelőtt, mintha a régi padlás már nemcsak titkot rejtene, hanem vissza is várná őket.
Amikor felértek, a napfény még mindig ferdén szűrődött be a tetőablakon. A porszemek lassan lebegtek a levegőben, és a sarokban ott pihent a kis ládika, mellette pedig a fiók, amelyet Lia talált meg.
– Itt van! – mutatta Lia.
A gyerekek szinte egyszerre térdeltek le a régi fiók mellé.
– Szerintem ezek a Papa képei – mondta Viki halkan.
– Én is azt hiszem – bólintott Beni.
A Papa is odalépett hozzájuk, lehajolt, és együtt húzták ki a régi fiókot. Poros volt, nehéz, és nagyokat csikordult.
Odabent újabb fényképek lapultak.
Volt köztük egy kép, amin két kisfiú ült az asztalnál két gőzölgő kakaóval. Egy másikon ládák, asszonyok, gyerekek, egész családi forgatag. És volt még olyan is, amelyen valami nyári udvar látszott, nagy fákkal és árnyékokkal.
A Papa lehajolt a képek fölé.
– Nahát… – mondta halkan. – Ezek tényleg az én képeim.
A három gyerek rögtön a Papára nézett.
Papa lassan a kakaós fotó felé nyúlt. Ahogy meglátta, valami furcsán megcsillant a szemében.
Beni ezt rögtön észrevette.
Nem szólt semmit, csak figyelte. Látta, hogy a Papa szája mosolyra húzódik, de a szeme egy pillanatra könnyes is lesz.
Abban a percben tudta, hogy ez az emlék különösen fontos neki. Olyan, ami nagyon közel áll a szívéhez.
Óvatosan a kezébe vette a képet, a beszűrődő fény felé fordította, és halkan azt mondta:
– Ezt nézzétek…
A napsugár végigfutott a fénykép szélén.
A kép finoman megremegett, aztán lassan elemelkedett Beni kezéből.
A Nagyi halkan felszisszent.
– Hihetetlen… – suttogta. – Te is látod ezt?
A Papa meg sem tudott szólalni, csak bólintott. Arcán ugyanaz a csodálkozás tükröződött, mint a Nagyién.
A régi konyha meleg, áttetsző fényben bontakozott ki előttük, és most már a nagyszülők is úgy látták az emléket, mintha egyszerre néznék kívülről, és lennének ott egészen közel.
Az ajtóban egy asszony állt, mellette egy kisebb gyerek.
– Na, mi elindultunk – szólt vissza mosolyogva. – Viselkedjetek! A kakaó nem játék!
A legkisebbik gyerek, Zoli, még integetett egyet az ajtóból.
Az asztalnál ülő két fiú lelkesen bólogatott.
– Igen, Anya! – mondták szinte egyszerre.
Az ajtó becsukódott.
A két bögréből még gőzölgött a kakaó.
A kisebbik fiú, Peti, hatalmas fekete gombszemeivel belenézett a bögréjébe, aztán gyanakodva oldalra pillantott.
– Jóska, most ne… ne piszkálj. Legalább ma reggel ne, megígértük.
Jóska rögtön ártatlan képet vágott.
– Ugyan, én? Sose piszkállak.
A padláson Lia elnevette magát.
Az emlékben Peti még mindig bizalmatlanul nézte a bátyját, de aztán óvatosan megemelte a bögrét, és belekortyolt a kakaóba.
Az első kortynál minden rendben volt.
Ezért a másodikat már bátrabban itta.
Jóska ekkor, mintha csak mellékesen jutna eszébe valami, megszólalt:
– Emlékszel, amikor Zolinak…
A mondatot be sem tudta fejezni.
Peti a kakaóval a szájában úgy felnevetett, hogy a barna ital csak úgy fröccsent mindenfelé. Köhögve-nevetve ugrott föl az asztaltól.
– Tudtam! Tudtam! Minden reggel, minden reggel!
Aztán még visszafordult az ajtóból:
– Meg ne idd a kakaómat!
És már szaladt is megmosakodni.
A padláson a gyerekek lélegzet-visszafojtva nézték tovább az emléket.
Odabent Jóska egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán lassan vigyorogni kezdett. Kuncogva maga elé húzta mindkét bögrét, és szépen, komótosan megitta előbb a saját kakaóját, aztán Petiét is.
Mire végzett, olyan ártatlan arccal ült vissza, mintha a világon semmi köze nem lenne az egészhez.
Ekkor a padláson a Papa hangosan felnevetett.
A szeme könnybe lábadt, de mégis nevetett, olyan szívből, hogy a gyerekek is rögtön vele nevettek.
Az életre kelt emlék lassan halványulni kezdett. A konyha melege visszahúzódott a fényképbe, a gőzölgő bögrék elmosódtak, és egyszer csak újra csak a régi, megsárgult fotó maradt Beni kezében.
A Papa egy darabig csak nézte.
Aztán mosolyogva, de még mindig fénylő szemmel ennyit mondott:
– Minden reggel. Minden áldott reggel ezt csinálta a bátyám. Megnevettetett, hogy kiköpjem a kakaót, ő meg megihassa az enyémet is, amíg megmosakodtam.
A gyerekek még mindig nevettek, amikor Viki egy másik képre nézett.
– Papa, ez a szőlős kép is nagyon érdekes – mondta. – Ezen mennyien vagytok!
A Papa odanézett, és rögtön bólintott.
– Ó, igen. Ez a szüret.
A képen ládák sorakoztak, tele szőlővel. Kendős asszonyok ültek kis sámlikon, mások álltak körülöttük, gyerekek szaladgáltak, és az egész olyan volt, mintha maga a nyár örökítődött volna meg a papíron.
A fény most ezen a fotón futott végig.
A kép megrezgett, elemelkedett, és újabb emlék kelt életre előttük.
Most augusztusi meleg ölelte körül őket.
A levegőben por, napfény és érett szőlő illata keveredett. Az udvar tele volt élettel. A fiatalabbak és a gyerekek ládákba rakták a leszedett csemegeszőlőt. Az idősebb asszonyok, nagymamák és rokonok kis sámlikon, ládákon ültek, és ügyes ujjakkal válogatták a fürtöket.
Leszedték a rossz szemeket, eligazították a szépeket, és sorba rendezték őket a ládákban.
– Mennyien vannak! – suttogta Viki.
– Mert ez mindig nagy esemény volt – mondta halkan a Papa. – Ilyenkor összejött a család. Gyakran egybeesett ez az édesanyám születésnapjával is, úgyhogy nemcsak szüreteltünk, hanem őt is ünnepeltük.
És tényleg.
Nemcsak azok voltak ott, akik a házban laktak. Jöttek rokonok, a szomszédok, de még a szomszéd faluból is. Olyanok is, akiket a gyerekek talán csak ilyenkor láttak együtt.
Mindenki dolgozott, és mindenki beszélt egyszerre.
A fiatalabbak hozták be a szőlőt az udvarra, az idősebbek pedig válogatták. A gyerekek hol segítettek, hol megálltak hallgatózni a felnőttek körül.
Az egyik nagynéni éppen valami történetet mesélt, mire a többiek hangosan felnevettek.
– Miről beszéltek? – kérdezte Lia kíváncsian.
A Papa elmosolyodott.
– Arról talán jobb, ha nem mesélek el mindent – mondta nevetve. – Mi gyerekek is mindig ott sündörögtünk, és füleltünk. A szemezgetés volt a legizgalmasabb. Ott történt minden. Ott ment a nagy beszélgetés, a nevetés, a sztorizás.
Az emlékben közben a megtisztított szőlős ládákat lovaskocsira emelték.
A lovak türelmesen álltak, a napfény megcsillant a szerszámokon, a felnőttek pedig egy-egy mozdulattal már vitték is tovább a munkát.
– Hova viszik? – kérdezte Beni.
– A nagykereskedésbe – felelte a Papa. – Onnan vitték tovább eladni. Rengeteg szőlőnk volt.
A gyerekek csak nézték az eleven forgatagot. Valahogy nemcsak munka volt ez a képben, hanem ünnep is. Fárasztó, zajos, poros ünnep, tele emberekkel, tele nyárral és élményekkel.
Aztán a kép fénye lágyulni kezdett, a hangok tompábbá váltak, és a szüret is lassan visszahúzódott a fénykép papírjába.
A padláson csend lett.
– Papa… – szólalt meg Viki halkan. – És ez a kép?
A Papa ránézett a fotóra, és arcán a békés visszaemlékezés tükröződött.
– Ó, igen. Imádtunk fára mászni – mondta.
A gyerekek leültek köré.
A Papa hangja csendesebb lett, mégis tele lett tőle a padlás.
– Az én nagyapám udvarán ez a három hatalmas eperfa állt. Olyan nagyok voltak, hogy nekünk, gyerekeknek szinte külön világot jelentettek. Mindegyikünknek megvolt a maga helye rajtuk. Fölmásztunk, beültünk az ágak közé, és órákig játszottunk odafönt. A felnőttek pedig a fák alatt beszélgettek.
– Mint egy titkos birodalom – súgta Viki.
– Pontosan – mosolygott a Papa. – Nekünk az volt.
– Milyen fák ezek? – kérdezte Beni.
– Eperfák. Nagyapánk ezekből főzte a pálinkát. De mi is ettük, miközben játszottunk az ágak között.
– Mindenkinek megvolt a saját helye? – kérdezte Lia.
– Igen – bólintott a Papa. – És ez volt benne a legjobb. Tudtuk, melyik ág kié, hova lehet a legjobban felülni, hol lehet a legjobban elbújni. Olyan volt, mintha az a három fa csak ránk várt volna minden nyáron.
A padláson hosszú, puha csend telepedett közéjük.
A Nagyi megsimította az egyik régi fotó sarkát.
– Látjátok? – mondta. – Minden kép mögött van még egy történet.
Lia óvatosan visszatette a képeket a fiókba.
– Akkor ezek tényleg mesélnek.
– Igen – mondta a Papa. – De csak annak, aki figyel rájuk.
Amikor lementek a padlásról, már késő délután volt – a szünet utolsó vasárnapja. A ház csendesebbé vált, a napfény aranyra színezte az udvart, és a három gyerek még mindig a látottakon álmélkodott.
Másnap reggel Viki az iskolában alig várta a szünetet.
Amint kicsengettek, odafutott a barátjához.
– Képzeld el – mondta izgatottan –, a szünetben valami egészen különös történt velem…