Padlás meséi – 3. rész
Másnap reggel Viki az iskolában alig várta a szünetet.
Amint kicsengettek, rögtön odasietett Sárihoz, aki éppen az uzsonnás dobozát tette ki maga elé a padra. A doboz rózsaszín volt, az elején egy unikornissal, akinek szivárványszínű sörénye és farka volt. Pont olyan, mint Sári kedvenc játéka, csak még csillogósabb. Néhány hete kapta a Mamájától a születésnapjára, és azóta minden nap ebben hozta az uzsonnáját.
Sári Viki legjobb barátnője volt, annyira hasonlítottak egymásra, mintha testvérek lennének - hosszú haj, nagy szemek, vidám, cserfes természet. Mindketten imádnak táncolni, bohóckodni és legfőképpen ugratni egymást. De talán ami ennél is fontosabb, minden titkukat megosztották egymással.
Viki körbenézett, hogy hallja-e valaki őket, aztán egészen közel hajolt.
– Sári… – súgta a fülébe. – Van egy titkom.
Sári épp akkor pattintotta ki a doboz tetejét. Megállt a mozdulatban, és gyanakodva nézett Vikire.
– Már megint? – kérdezte, de a szája sarkában már ott bujkált a mosoly.
Viki még közelebb hajolt.
– De ez igazi titok.
Sári lassan becsukta a doboz tetejét, mintha hirtelen fontosabb lett volna Viki suttogása, mint az uzsonna.
– Na jó – mondta. – Hallgatlak.
Viki leült mellé a padra, és szinte alig bírta magában tartani az izgatottságát.
– Képzeld el… a tavaszi szünetben valami egészen különös történt velem.
Sári összevont szemöldökkel nézett rá.
– Ez már úgy kezdődik, mint amikor ki akarsz találni valamit.
– Nem találok ki semmit! – tiltakozott Viki. – Tényleg megtörtént.
– Jó, akkor mondd.
Viki megint körülnézett, aztán még halkabban folytatta:
– A Nagyiéknál felmentünk a padlásra. Találtunk egy régi ládikát, meg egy fiókot tele fényképekkel. És amikor a nap rájuk sütött…
Sári rögtön közbevágott.
– Na ne mondd, csak nem beszélni kezdtek?
– Nem beszéltek – mondta Viki. – Hanem életre keltek.
Sári most már teljesen ránézett.
– Viki…
– Komolyan.
– Ugratsz engem?
– Nem.
Sári levette a kezét az uzsonnás dobozról, és úgy nézett rá, mintha próbálná eldönteni, elnevesse-e magát, vagy inkább higgyen neki.
– Jó – mondta végül. – Majd meglátjuk.
– Kipróbálod?
– Igen. Úgyis a Mamához és a Tatához megyek hétvégére, mert Anya meg Apa elutaznak. És ha náluk is van padlás, akkor megnézem.
Viki szeme felcsillant.
– Nekik is van?
– Van hát. Tata mindent elrak. Régi dobozokat, szerszámokat, kosarakat, mindenfélét. Mama meg mindig mondja, hogy egyszer rendet kellene rakni odafönt.
– Na látod! – súgta Viki diadalmasan. – Pont így kezdődik.
Sári felhorkant.
– Azért ne örülj ennyire. Lehet, hogy csak poros kacatok lesznek ott.
– Vagy valami csoda.
– Vagy csak ugratsz engem.
– Nem ugratlak, ígérem.
Sári pár pillanatig hallgatott, aztán végigsimított a rózsaszín uzsonnás doboz tetején, az unikornis szivárványos sörényén.
– Rendben – mondta végül. – Hétvégén felmegyek a padlásra, és minden kiderül.
Péntek reggel Sári már korán ébren volt. Mielőtt iskolába indult volna, gondosan bepakolta a holmijait a nagyszülőknél töltött hétvégére. Természetesen az uzsonnás dobozt is vitte magával. A doboz rózsaszín volt, az elején egy unikornissal, akinek szivárványszínű sörénye és farka volt – pont olyan, mint a kedvenc játéka. Mellé bekerült a kedvenc plüsse, a fogkefe, a fogkrém, és arra is gondolt, hogy ha majd felmászik a padlásra, jó lesz, ha van nála játszós ruha is, amiben nyugodtan bemerészkedhet a poros helyekre.
Még a zseblámpát is bedugta a táskája oldalába, biztos, ami biztos.
– Ki tudja, milyen sötét lesz odafönt – motyogta magának.
Az iskolában egész nap alig tudott figyelni. Hol Viki története járt a fejében, hol a Mama padlása, hol pedig az, hogy mennyire butaság az egész. De valahányszor erre gondolt, valami apró bizsergés futott végig rajta.
Iskola után már a Tata jött érte.
A kapuban állt, ahogy mindig, kissé félrebillent sapkában, mosolyogva.
– Na, megjött az én hétvégi segítőm? – kérdezte.
Sári elmosolyodott, és már szaladt is felé a táskájával.
– Meg én! – mondta.
Tata átvette tőle a nehezebb csomagot.
– Hűha, mit pakoltál te ebbe? Téglát?
Sári gyorsan megrázta a fejét.
– Nem. Csak fontos dolgokat.
– Akkor azok biztosan nagyon fontos dolgok – bólintott Tata komolyan.
Amikor megérkeztek, Mama már az ajtóban várta őket.
– Na, itt az én kislányom! – ölelte meg Sárít. – Gyere csak be, sütöttem neked valamit.
A konyhában fahéj és vanília illata terjengett. Az asztalon sütemény várta, mellette egy bögre tea, a tűzhelyen pedig már készült a vacsora. Minden olyan otthonos volt, hogy Sári egy pillanatra majdnem el is felejtette, miért érkezett ekkora izgalommal.
Majdnem.
Vacsora előtt még leültek sütizni, és közben Mama meg Tata mindenféléről kérdezgették: mi volt az iskolában, mit tanultak, melyik barátnőjével ül most egy padban, és hogy még mindig ugyanaz-e a kedvenc plüsse.
Sári válaszolgatott, de közben lassan, óvatosan másfelé terelte a beszélgetést.
– Tata… nálatok mindig is volt padlás?
Tata felnézett.
– Hogyne lett volna. Mióta az eszemet tudom.
– És sok minden van fent? – kérdezte Sári, mintha csak úgy eszébe jutna.
Mama elmosolyodott.
– Több is, mint kellene. Régi dobozok, kosarak, szerszámok, képek… Tata szeret eltenni ezt-azt.
– Nem ezt-azt – javította ki Tata. – Hanem mindent, amire egyszer még szükség lehet.
– Vagy aminek emléke van – tette hozzá Mama halkan.
Sári rögtön odafigyelt.
– Emléke?
Mama letette a bögréjét.
– Hát persze. Vannak tárgyak, amikre ránéz az ember, és máris eszébe jut egy egész régi nap. Egy hang, egy illat, egy történet.
Sári Viki szavaira gondolt, és egy kicsit közelebb húzódott az asztalhoz.
– És ti szoktatok felmenni oda?
– Ritkán – mondta Tata. – Már nem nagyon van rá ok.
– Pedig egyszer rendet kellene rakni – jegyezte meg Mama.
– Majd egyszer – felelte Tata, ahogy mindig.
Sári nem kérdezett többet. De este, amikor lefeküdt, még sokáig a plafont nézte.
Odakint néha megmozdult a szél, a ház halkan recsegett-ropogott körülötte, és Sári elképzelte a padlást. A régi dobozokat. A port. A kis padlásajtót. A létrát odakint a ház falánál.
Aztán eszébe jutott Viki hangja:
– Van egy titkom.
Sári összébb húzta magán a takarót.
– Holnap kiderül – suttogta.
Másnap reggel korán ébredt.
A ház már élt körülötte. A konyhából edénycsörgés hallatszott, és valami finom illat szállt be hozzá. Amikor kinézett az ablakon, meglátta Tatát is az udvaron: épp füvet nyírt, komótosan tolta a fűnyírót a kert egyik végéből a másikba.
Sári gyorsan felöltözött. Ezúttal a játszós ruhát választotta.
A zseblámpát is elővette a táskájából. Csak a biztonság kedvéért.
A konyhában Mama már főzött.
– Jó reggelt, csillagom – mosolygott Sárira. – Éhes vagy?
– Még nem annyira – mondta Sári. – Kimehetek egy kicsit játszani?
Mama bele sem gondolt semmi különösbe.
– Persze. De ne menj messzire.
– Nem megyek – mondta Sári gyorsan.
Felkanyarította a zseblámpát a csuklójára, és kisurrant az udvarra.
Odakint friss, hűvös reggel volt. A levegőben fű és föld illata keveredett. A fűnyíró zúgása egyenletesen szólt a kert felől, a konyhaablak mögött Mama alakja mozgott ide-oda.
Sári azonban csak egyvalamit nézett.
A ház oldalát.
Ott állt a falnak támasztva az öreg falétra, amely egyenesen a kis padlásajtóhoz vezetett.
Sári nagyot nyelt.
Odament a létrához, megfogta a két oldalát, és felnézett. A kis ajtó csukva volt. A pereménél pókháló feszült, és az egész olyan volt, mintha régóta nem nyitotta volna ki senki.
– Na jó – suttogta magának. – Most kiderül.
És lassan feltette a lábát az első fokra.
Sári óvatosan kapaszkodott fel a létrán. A fokok néha megnyikordultak a talpa alatt, de odalentről csak a fűnyíró egyenletes zúgása hallatszott, a konyhaablak mögött pedig Mama alakja mozgott ide-oda.
Amikor felért, egy pillanatra megállt.
A kis padlásajtó egészen közelről még öregebbnek látszott. A peremén pókháló feszült, a fája kissé kiszáradt, és olyan volt, mintha már nagyon régen nem nyitotta volna ki senki.
Sári nagyot nyelt, aztán benyomta.
Az ajtó lassan engedett, és halk reccsenéssel kitárult előtte.
Odabent hűvös, poros félhomály fogadta. A tető résein vékony fénysávok estek be, a levegőben apró porszemek lebegtek, mintha egészen lassan táncolnának. Mindenütt régi holmik sorakoztak: dobozok, fonott kosarak, befőttesüvegek, egy összecsukott sezlon, kopott bőröndök és néhány letakart tárgy, aminek a formáját sem lehetett jól kivenni.
Sári egy pillanatra csak állt, és próbálta megszokni a félhomályt.
– Na jó… – suttogta magának. – Most tényleg kiderül.
Elővette a zseblámpát, és lassan körbehordozta a fényét.
A padlás nem tűnt ijesztőnek.
Inkább olyan volt, mintha tele lenne elfelejtett történetekkel.
Sári tett néhány bizonytalan lépést. Az egyik láda mellett egy régi katonakabát lógott vállfán. Nem messze tőle egy kis fadoboz állt, félig nyitva. Mellette egy hímzett kendő, és egy öreg, repedezett képkeret feküdt.
Sári letérdelt a doboz mellé.
– Nézzük csak…
A dobozban régi apróságok lapultak: gombok, egy elsárgult levél, egy elszakadt szalagdarab, néhány régi kulcs.
És legalul valami fémes csillant meg.
Sári óvatosan félretolta a többi holmit, és kiemelte.
Egy zsebóra volt.
Kicsi, kerek, ezüstszínű, kissé megkopott. A tetején finom minták futottak körbe, és még a lánca is rajta volt, vékonyan összegubancolódva a doboz alján.
– Nahát… – lehelte Sári.
A zsebóra hűvös volt a tenyerében.
Óvatosan letörölte róla a port az ujjával.
És abban a pillanatban egy napsugár csúszott végig a padlón.
Lassan, hangtalanul.
Pont úgy, mint ahogy Viki mesélte.
Sári megdermedt.
A fénysáv egyenesen a zsebórára siklott, végigfutott a szélén, és az óra fedelén apró, meleg csillanás gyúlt.
A lány szíve nagyot dobbant.
– Ez… ez nem lehet… – suttogta.
A zsebóra finoman megremegett a kezében.
Aztán lassan elemelkedett a tenyeréből.
Sári hirtelen hátrébb húzódott, de a szemét nem tudta levenni róla.
A padlás körülötte elcsendesedett. Még a fűnyíró tompa zúgása is távolibbnak tűnt. A kis óra körül lágy, aranyos fény derengett, és abból a fényből lassan egy másik világ bontakozott ki előtte.
Nem padlás volt többé.
Hanem egy régi udvar, késő délutáni fénnyel.
Egy fiatal lány állt ott, a kezében valamit szorongatva. A haja kendő alól bújt elő, az arca egyszerre volt komoly és boldog. Vele szemben egy fiatal fiú állt, egyenes tartással, kissé feszülten, mintha nem tudná, mit mondjon.
De a szemükből látszott, hogy mindketten ugyanazt érzik.
– Az a Mama…? – lehelte Sári.
A lány a fiú felé nyújtotta a zsebórát.
– Ezt neked adom – mondta halkan. – Hogy nálad legyen.
A fiú döbbenten nézett rá.
– De hiszen ez a tiétek…
– Most már a tiéd – felelte a lány. – Azt akarom, hogy vigyázz rá.
A fiú két kézzel vette át, olyan óvatosan, mintha valami nagyon törékeny kincset tartana.
– Mielőtt elvisznek – folytatta a lány, és itt egy pillanatra megremegett a hangja –, szeretném, ha megegyeznénk valamiben.
A fiú közelebb lépett.
– Miben?
A lány halványan elmosolyodott.
– Nekem is van egy órám. Nem ilyen, de van. És minden nap kétszer, ugyanabban az időben ránézek majd.
– Én is – mondta rögtön a fiú.
– Reggel… és este – mondta a lány. – És amikor ránézünk, arra gondolunk, hogy a másik is éppen ugyanazt teszi.
A fiú szorosan a markába zárta a zsebórát.
– És akkor olyan lesz… mintha együtt lennénk.
A lány bólintott.
– Igen. Egy kicsit olyan.
A padláson Sári tágra nyílt szemmel figyelte őket.
A fiú ekkor halkan megszólalt:
– Minden nap gondolni fogok rád. Nem csak kétszer.
A lány elnevette magát, de a szemében könny csillant.
– Én is.
Aztán egy pillanatra csak álltak ott egymással szemben. Nem értek egymáshoz, mégis olyan volt, mintha köztük minden szó nélkül is ott volna valami nagyon erős és nagyon biztos.
A következő pillanatban az udvar képe megváltozott.
Sári már nem ugyanazt a délutánt látta, hanem sok apró pillanatot egymás után, mintha a zsebóra egyszerre több emléket is őrizne.
Látta a fiatal Tatát egy idegen helyen, katonaruhában, kezében a zsebórával. Egy pillanatra félrevonul, felnyitja, ránéz, és az arcán ugyanaz a békés, szomorkás mosoly jelenik meg.
Aztán látta a fiatal Mamát a konyhaablaknál, amint egy egyszerű kis órára pillant, és utána halkan kifújja a levegőt, mintha attól könnyebb lenne várni.
Reggel.
Este.
Reggel.
Este.
Mindig ugyanabban az időben.
Mindig ugyanazzal a reménnyel.
Hogy a másik is épp rá gondol.
Sári szinte el is felejtett levegőt venni.
Aztán a fény lassan halkulni kezdett. Az udvar, a két fiatal alak, a katonaruha, a mosolyok mind elmosódtak, és szépen visszahúzódtak a zsebóra köré.
Az óra finoman visszasüllyedt Sári tenyerébe.
Újra a padláson volt.
Csak a padláson.
A kislány még mindig mozdulatlanul térdelt, a szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, odalentről is hallani lehet.
– Viki igazat mondott… – suttogta.
Sári óvatosan mászott le a padlásról. Ahogy a földre ért, hirtelen megint kicsinek érezte magát. A szíve még mindig hevesen vert, de most már nemcsak az izgalomtól, hanem attól is, hogy mi lesz, ha a Mama leszidja, amiért engedély nélkül felment.
Amikor azonban Mama kilépett a konyhaajtón, nem szidta meg. Egy pillanatig csak nézte őt, aztán odalépett, és minden szó nélkül lesöprögette a válláról meg a hajából a pókhálókat. Az ujjai gyengéden végigsimítottak Sári arcán is, mintha egy porszemet törölne le róla. Közben mosolygott. Olyan mosollyal, mint aki tud valamit.
– No, csak nem odafönt jártál? – kérdezte halkan.
Sári lesütötte a szemét.
– De igen.
Mama csak még egyszer megsimította az arcát.
– Gyere, mindjárt kész az ebéd.
Az asztalnál először csendben ültek. Jóízűen ettek, csak a kanalak halk koccanása hallatszott, meg néha a tányérok nesze. Tata végül letette a kanalát, és Sárira nézett.
– Na, merre jártál te, kislányom?
Mielőtt Sári válaszolhatott volna, Mama nyugodtan megszólalt:
– A padláson találtam rá.
A nagyszülők egymásra néztek, és mosolyogtak, de nem mondtak semmit.
Sári ült tovább a csendben, majd nem bírta tovább, és megkérdezte:
– Hány évesek voltatok, amikor egymásba szerettetek?
Mama és Tata egymásra néztek, és mosolyogva mesélni kezdtek.
Sári pedig csak hallgatta őket: az első találkozásról, a katonaság előtti időkről, a zsebóráról, a várakozásról, és arról, hogy néha két ember akkor is együtt tud maradni, amikor messze sodorja őket egymástól az élet.
Odafönt a padláson közben csend lett újra.
Mintha a régi történet tudta volna, hogy most már jó helyre került.